Hirvizék

Pár éve, télen történt. A hideg minden korábbinál nagyobbnak bizonyult, a karácsony inkább fagyot, mint havat igért. A jégcsapok csak úgy díszlettek a házak falán, mintha az egész város Hókirálynő hatalma alatt állt volna. Hideg volt, nagyon hideg, de a szívekben mégis lángolt valami különös öröm, a várakozás öröme. Advent volt. Az egész család várta a karácsonyt. Anya, Apa és a hat gyerek. Nagyon szerették ezt az ünnepet. Nem volt sok pénzük, sem nagy házuk, sem pedig drága ajándékoktól roskadozó fájuk, mégis gazdagok voltak, hiszen együtt készülhettek a keresztények második legnagyobbb ünnepére. Minden évben fenyő- és mézeskalácsillatt lengedezett ilyenkor a házban, a templomban, pedig, betlemhemest mutattak be a szomszéd gyerekekkel. A karácsony gondolata minden gyereket lázba hozott. Készültek a rajzok, festmények, irományok ajándékul a többiek számára. Már alig bírták kivárni a gyertyagyújtásokat a különösen nagy adventi koszorún. "Már csak néhány nap és meggyújtjuk a negyediket is!" – Súgták esténként a nagyobbak a kisebbeknek. Mindenki izgatott volt. Várták a mézeskalács-sütést, mert tudták, ez biztos jele annak, hogy idén is lesz karácsony.

De ez az év más volt, mint a többi. Keményebb volt és nehezebb. A gyerekek többször voltak betegek, mint máskor, Anyának sem volt munkája és a kocsi is badta a kulcsot. Valahogy elszállt az év és a karácsony nem olyan örömteli várakozás volt, mint máskor, hanem ijesztő, hideg, félelmetes és aggódással teli. Csúnya, nagy adóság ült a karácsonyi hangulaton, amit az év vége előtt vissza kellett fizetni a banknak. Nem, hogy mézeskalácsra nem futotta, de még mézre sem. A karácsony őrült tempóval közeledett, de a nagyobb gyerekek már sejtették, hogy az idei nem olyan lesz, mint máskor szokott lenni. Nem lesz mézeskalács, nem lesz nagy fenyő, sem karácsonyi vendégség. Azért készültek ajándékkal, hogy a kicsinek legalább legyen meg az örömük, de érezték, hogy a szegénység most nagyon elronthatja ezt a szép ünnepet.

"Márpedig nem hagyom! - csattant föl Anya. – Lehet, hogy nincs idén ajándék, se mézeskalács, de a betlehemi játékról nem mondok le!"

"De kedvesem, – csitította Sümegné, a szomszédasszony. – Hiszen új jelmezeket kell varrni, és ahhoz anyag kell, az anyag meg nem terem ezen a rossz cseresznyefán. Vagy kiálltok rongyokba öltözve? Nevetséges lesz, nem ünnepi."

"Amilyen lesz, olyan lesz. A gyerekek szeretik, szép hagyomány és az Úrnak szolgálunk vele." - válaszolta Anya, majd becsukta maga mögött az ajtót. Sümegné a fejét csóválva elbaktatott. Anya amilyen vérmes volt, annyira elkeseredett. Érezte, hogy Sümegnének igaza van. Szomorúan ült otthon és jobb dolgát félre rakva imádkozott az Úrhoz, hogy segítse ki őket a bajból és áldja meg a karácsonyukat, hiszen olyan nehéz volt ez az év. Mikor fölkelt, semmi sem változott. Nem hullott sem aranyeső a nyakába, és nem bukkant elásott kincsekre sem. Pedig milyen jó lett volna! A lyukas zoknik ugyanúgy vártak a varrásra, mint tíz perccel korábban, a mézescsupor sem telt meg csodálatos módon. Kicsit elszomorította ez Anyát. "Hol van a karácsonyi csoda? Van-e egyéltalán?"– gondolta magában, de kimondani már nem merte, nehogy meghallja az Isten.

Este Apa is hazajött és a gyerekekkel együtt ültek az adventi koszorú mellett, amin mindenki látta, hogy a karácsony és ezzel együtt az év vége immáron feltartózhatatlan. A gyerekek izgatottak voltak, a szülők gondterheltek. Azon tanakodtak, hogyan magyarázzák el, hogy az idei nem olyan ünnep lesz, mint a többi. "Talán majd jövőre jobb lesz!" – gondolták, de szívük mélyén érezték, hogy a dolgok kilátástalanok, és ha ki is húzzák a telet, a bajok nem fognak elmúlni maguktól. Valahogy aztán mégis csak elkezdték magyarázni, hogy más az idei év, mint a tavalyi volt, de még csak addig sem jutottak, hogy nem lesz betlehemes, mert a gyerekek annyira ragaszkodtak a templomi játékhoz, hogy végül rábeszélték a szülőket, hogy ezt ne hagyják ki a karácsonyi programból. Hát nem hagyták.

Eljött karácsony hete, már csak pár nap volt szentestéig. A gyerekek eljátszották a  betlehemest a templomban. Énekeltek, verset mondtak és még az ütött-kopott jelmezek sem zavartak senkit. Még a rosszindulatú Józsi még rosszindulatúbb szülei is könnyezve nézték, miként játsza a második pásztort a kisfiuk. Nagy siker volt, mint minden évben. A sikert a sekrestyében ünnepelték a gyerekekkel. Hálát adtak az Úrnak, hogy minden gond ellenére sikerült ezt a szép szolgálatot elvégezni. Imádkoztak, hogy legyen mindenkinek boldog a karácsonya, akárhogy is ünnepelje. A család is pakolt már, mikor egy régen látott ismerősük jelent meg az ajtóban.

"Hallottam, hogy itt vagytok, így eljöttem megnézni a műsorotokat." – mondta. Apa csodálkozott, hogy honnan került elő Géza, a régi szomszédjuk, aki felől már évek óta semmit sem hallottak. Ránézésre nem volt oka nem előkerülni, hiszen jóbarátságban váltak el sok idővel ezelőtt. Aztán Gézáék elköltöztek és valahogy ez a kapcsolat is elhalt.  

Géza egy zacskót húzott elő a táskájából. "Nagyon röstellem, hogy csak most tudom odaadni." – motyogta és közben remegett a keze. "De hát mit?" – kérdezte Apa. "A tartozásomat." – mondta félve Géza. "Évekkel ezelőtt kértem kölcsön, de csak most jöttünk egyenesbe." Apa nem tudta mire vélni a dolgot, olyan régen volt már, hogy a kölcsön teljesen feledésbe merült, a pontos összeg meg pláne. Apa megköszönte Gézának, hogy ő nem felejtette el és becsületesen visszaadta a pénzt, a zacskót betette a táskájába és szinte azonnal kiviharzott a templomból. Anya tudta, hogy Apa hova megy. Csak egy helyre mehetett a pénzzel, még pedig a bankba. Nem tudták mennyi van a zacskóban, nem is volt érdekes. Tudták, hogy van valamennyi, és ezzel enyhíthetik a helyzetüket és haladékot kérhetnek. Anya tovább pakolt és örült, hogy no lám, mégis vannak kis karácsonyi csodák, ha nem is hullanak aranytollak az égből és a fanfárok is hallgatnak. Összepakoltak, és a kis csapat elindult hazafelé. Már zárták a kaput, amikor néhány hölgy állta körül őket. "Nagyon szép volt a karácsonyi  műsor." – mondta az egyikük. "Sajnos, pénzt nem tudunk adni a sok munkáért, de néhány apróságot, azért szeretnénk, ha elfogadnátok." - és átnyújtott egy műanyag zacskót. "Úgy látszik ma a reklámszatyrok napja van." - gondolta Anya. Belenézett és egy üveg mézet látott az alján, néhány sütőformát és még néhány fűszert. Hirtelen elnevette magát. A hölgyek nem tudták mire vélni a dolgot, egészen addig még Anya el nem magyarázta nekik. Nagy vidámsággal ballagott haza. "Lesz mézeskalács, haladék is van." – gondolta Anya. Otthon már Apa várta őket. Furcsa volt. Gyanúsan furcsa. Ijedelem szökkent Anya szívébe. "Mi volt a bankban?" - kérdezte félve. "Kifizettem minden fillért, ami a zacskóban volt." - mondta Apa nyugodt hangon. "És? Mennyi kell még?" – kérdezte Anya egyre jobban félve. "Semmennyi." – mosolygott Apa. "Pont annyit kaptunk, amennyi a tartozásunk volt." Anya nem akarta elhinni a dolgot, leült és jó időbe tellett mire fölfogta, vége a kínzó, nyomasztó érzésnek, ami beárnyékolta a karácsonyt. Iden sem lesz drága ajándék a fa alatt, de gazdag karácsonyuk van már most. Isten áldása és kegyelme volt számukra a legnagyobb ajándék. 

Én a következő januárban találkoztam Anyával, aki örömmel mesélte a történetet és tesz bizonyságot azóta is Isten Gondviseléséről.