Hirvizék

mivel technikai antitálentumnak bizonyultam ehhez a rendszerhez átmenekítem blogomat egy másik tárhelyre. Aki akar kövessen a blogspotra, ott is a hirvizek.blogspot.com oldalon lelhet föl. :)

Hajaj.. bizony, bizony.. takarítunk nagy erőkkel. Először a konyhát, immáron második hete. Olyan lyukakba is benéztünk, amiről azt sem tudták az elődeink, hogy létezik.. és mit találtunk ott? Koszvilágot, csótányhadat, zsírhegyeket. A sütőn már a zsíroldó sem segít, szegény sütő. Ajánlottak valami atomfegyvert, ami leviszi a tíz év alatt ráégett zsírréteget. Igaz, hogy kell hozzá nyolc pár gumikesztyű egyszerre meg gázmaszk, de állítólag tényleg hatásos. Nem tudom. A mosószóda jobbnak hangzik, de olyant meg nálunk nem kapni, tehát marad az atom. Csótányt is irtunk. Hajj.. nem könnyű az albérlők élete. De majd csak vége lesz egyszer, majd csak kitisztul minden, eltűnnek a bogarak és a fűtés is megérkezik. "A remény olyan madár, ami várja már a hajnalt, de énekel mikor még sötét van."

A cím megtévesztő. A nehézségek miatt érzett hálámról számolok most vagyis, hogy Isten mennyire egyszerűen megoldja a doglokat és ez mekkora nagy kegyelem.

Munkahely

Munkám elég fontos mármint, hogy nem én vagyok fontos, hanem a a munka, amit végzek. Ez a fontosság felelősséget is von maga után, ami nagy odafigyelést igényel. egyszerre legalább négy dologra kell figyelni, ha nem ötre. Ezt jól mutatja, hogy csak hozzám van bekötve négy telefon négy különböző telefonszámmal, ahol a potenciális érdeklődők elérhetnek. Mint sok más embernek a dolgában, így nekem is vannak nehéz és könnyebb időszakok. Most kezd vége lenni a nehéz és megterhelő időszaknak, de azért még föl-föl bukkan egy-egy hiba. A hibákat a leadás után már nagyon nehéz korrigálni, sok-sok ember összehangolt munkája kell hozzá. Ilyenkor csak Isten kegyelmében bízhatok, mert ezt emberileg képtelenség fejben tartani, több száz ember kívánságát, baját és asztalcsapkodását. Isten kegyelmes és ha nagy baj lehetne, Ő jön és egyszerűen csak megoldja. Látja az igyekezetet és a határaimat. Én meg érzem mennyire kicsiny vagyok az Ő nagy hatalmához képest. Ez is egy csoda, hogy ennyire kegyelmes a mi Istenünk.

Otthon

Lakásunk már több próbát megélt panellakás. Vannak benne apróbb hibák, kisebb-nagyobb gondok. Például a túl sok bútor, amiből egyik sem a miénk. A tulajdonos egyfajta raktárként használhatta ezt a helyet valamikor, és az idők váltzásával kiadó lakást csinált belőle, de a bútorok maradtak. Mivel a közlekedést erősen befolyásolta egy monstrum nagy, kb 30 éves, használaton kívüli, ócska pamlag úgy döntöttünk megszabadulunk tőle. Igen ám, de lakótelepen nem úgy megy, mint kertes házban, hogyha útban van kirakjuk a garázsba, majd lesz vele valami, így gondolkodtunk, hova kéne tenni. Ide sem fér, oda sem fér. Itt az ajtót nem lehet kinyitni tőle, ott az ablakot becsukni. Itt kerülgetni kell, ott meg orra esünk benne. Kidobni nem tudtuk, elrakni meg aztán végképp nem. Arra meg remény sem volt, hogy a tulajdonosnak kell ez a vacak és hajlandó lesz elszállítani jó messzire, ahol ő lakik. Persze nem ez volt az egyetlen gond. A villany nem működött, a konnektorok lógtak, az ajtót nem lehetett rendesen bezárni. Vagyis be lehetett, de akkor a kulcsot benne kellett hagyni és az úgy nem poén. Főbérlőnk, mint minden jó tulajdonos nem igazán szeret rákölteni az albérlők kényelmére, így aztán főhetett a fejünk, hogy mi lesz.

Aztán egyszer csak mégis megoldódott a helyzet. Ugyanis a tulajdonos, mégis csak rendes ember lévén, no meg látván a hosszútávú befektetések hasznát, úgy döntött megcsináltaja a konnektorokat és a beszakadt bútorokat. El is kérte a kulcsunkat, és ment is hozzánk hol ezzel, hol azzal a szakemberrel. Legutóbb férjem intézte a dolgot, felügyelte a munkát. Én már a munkahelyemen voltam mikor felhívott, hogy a lógó konnektorok, amik nagyon zavartak minket, mert hát mégis csak balesetveszélyes a falból kinyúló vezeték, beszerelődtek és még a ronda, nagy pamlagot is sikerült elpaterolni. Ráadásul a tulajdonos megcsináltatja a zárat. Ezért hála legyen Istennek a nagy kegyelemért, hogy minden problémánk ilyen simán és egyszerűen, vita nélkül oldódott meg. Pedig lehetett volna ebből hosszútávú huzavona. Számomra ez is nagy csoda, és nagy hálaadással vagyok Istennek ezért, hiszen ezt azért saját erőnkből, kegyelem nélkül nem tudtuk volna elintézni. 

Nem könnyű az albérlők élete. Különösen akkor nem, ha az albérlők a beköltözés után szintén albérlőket kapnak, illetve találkoznak az önkényes lakás foglalók népes családjával. Hiába mondtuk nekik, hogy sicc, erre a szóra nem hallgattak, talán azért mert németek. Minden esetre, mint legtöbb külföldi esetében jó magyar szokás szerint, egyfajta "most mutasd meg!"-be kezdtünk, szavak helyett tettek beszéltek helyettünk. Vagyis hát Szent Ferenc lekülete ide vagy oda, kihívtuk a csótányírtókat. Ki is jöttek pisztollyal és sportkocsival, pedig én minimum egy csótányformájú teherautót és köpenyes-maszkos embert vártam. Helyette jött fiatal srác napszemüvegben és egy dobozzal a kezében. Pöttyinetett ide-ode egyet kettőt, nem is láttuk hova teszi és elkérte pénzt, majd elment. Őszintén megvallva nem sok reményem volt a módszer hatásosságára. Az atomfegyverekben jobban bízom, mint az ilyen modern eszközökben, de aztán Isten elkezdett meghallgatni minket és a svábbogarak csak úgy hullottak. Sajnos, még nem az összes pusztult ki, de a cég elárulta, hogy kell nekik néhány hét mire megeszik a mérget meg egymást meg megint a mérget. Hála Istennek egre kevesebb van belőlük! Én nagyon undorodom az efféle bogaraktól, de férjem szerint hálásak lehetünk, hogy csak ennyi van és nem a többszöröse. Különben is Isten csak akkora terhet rak az emberre, amekkorát elbír. Sokszor úgy érzem, mikor a hulláikat takarítom, hogy bizony én ezt már nem bírom, de az Úr erőt ad a bogarak elviseléséhez. Muszáj, sajnos a panellakások nagy része csótányproblémával küzd. Gondolkodtunk is rajta, hogy mi lehet ennek az oka. Nem volt nehéz rájönni, hogy csak olyan panelokban van csótány, ahol központi fűtés van, lift és/vagy szemétledobó. Ha belegondolunk ezek az eszközök a kényelmünket szolgálják, hogy ne kelljen fáradnunk a nyolcadikról, hogy le vigyük a szemetünket, hogy megmásszuk a lépcsőket visszafelé és hogy fát kelljen hasogatnunk a melegért. Tulajdonképpen az ember a csótányok szétáramlását és térhódítását a saját lustaaságának köszönheti. Ímé a bűn zsoldja. Férjem kezd megbarátkozni velük, hiába, ő inkább Szent Ferenc, mint én.

Hálás vagyok amúgy a csótányokért, mert most látom, hogy hol a határom. Általában nem félek a bogaraktól vagy pókoktól, de az is igaz, hogy svábbogarat eddig csak képen láttam, illetve filmekben, ahol a lepukkantság és kosz jelzőjeként jelent meg. Most kiderült, hogy kár volt korán innom a medve bőrére, és azt mondanom, hogy ez csak bogár, mert a vártnál jobban borzasztanak. Férjem pedig hős megmentőként csaphatja őket agyon, pedig eddig én voltam a fő bogárirtó a családban. Ez is egyfajta próbája a Gondviselésnek. Tudok-e bízni abban, hogy tényleg hatásos lesz az irtás és a bogarak visszamennek a helyükre és véletlenül sem pályáznak majd a mi lakásunkra? Próbálkozom, próbálkozom.

Személyes tapasztalataim is vannak a kegyelmekkel kapcsolatban s most megosztom őket, hogy lássátok csoda avagy kegyelem, még a nehéz körülmények között is akad, s ez engem nagyon nagy örömmel tölt el.

Akik követik a blogot, azok tudják, hogy jelenleg lakás gondjaink vannak, ami így a tél előtt nem sokkal annyira nem megnyugtató. Mégis rengeteg kegyelemben van részünk

Lakásunkból váratlanul kellett elköltöznünk, több időt számítottunk előző albérletünkben eltölteni, de így alakult, ez van. Lakást találni lehet minden bokorban. De jó albérletet, ami megfizethető is, azt nagyon nehéz. Mi mégis nagyon gyorsan találtunk egy megfelelő méretű és árú otthont. Már önmagában ez is nagy kegyelem volt. Amíg kerestünk, az alatt a rövid idő alatt, érkezett nagylelkű felajánlás ideiglenes ingyenszállásról, családi házban. Ha az Úr kegyelmet ad, akkor bőven ad. Nagyon megtisztelő volt felajánlást kapni attól, akitől kaptuk, de nem akartunk visszaélni a jóságával, ráadásul szerettünk volna hosszútávra berendezkedni. Mikor megleltük a megfelelőnek tűnő lakást szembesültönk a költözködés problémájával. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy ha az ember nem rendelkezik megfelelő méretű járművel igen költséges tud lenni az elmozdulás. Nekünk csak egy darab, igen jó állapotú kerékpárunk van.Viszont akármilyen jó is, azon mégis csak nehéz lett volna megoldani a hurcolkodást sok-sok kilométerrel arrébb. Segítséget kertünk, de a segítségnek közbe jött valami és a költözés számított napján lemondta a dolgot. Mi ott álltunk egy üres lakásban, aminek a közepén dobozokban és zsákokban voltak eddigi szerény életünk tartozékai, a számlákat elintéztük, a lakbért előre kifizettük, útra készen álltunk. Csak autónk nem volt. Elhatároztuk, hogy így nem maradhatunk, ezért fuvarost hívtunk, szűkös kereteinkre való tekintettel, csak egy autót, mindenféle brigád és segéderő nélkül. Aznap tudtunk szólni néhány helyen, hogy költözünk, amikor az autó jött. Visszajeleztek ugyan ketten - hárman, hogy talán valamikor el tudnak ugrani segíteni pakolni, de biztosat nem igazán tudtak mondani. Mikor hazaértem, hogy várjam a költöztetőt, nem volt otthon senki. Kicsit elcsüggedtem, mert akik igérték, félórával korábbra igérték magukat, mint ahogy a költöztető jött, s az autó már kint állt a ház előtt, amikor még sehol senki nem volt. Férjem is késett, így egyedül maradtam a tengernyi cuccal és az órabérben dolgozó fuvarossal. Épp csüggedni akartam, de az Úr előtte azt mondta, hogy bízni kell. Hát próbáltam bízni, hogy csak lesz ebből valami. Aztán megjelent egy ember. Nagyon megörültem mikor az egyik ajánlkozó ismerőst megláttam. Hát mégis csak jó az Úr, és küld nekünk segítséget. Alig kezdtünk pakolni érkezett még két ismerős, aztán három, végül a férjem is befutott. Addig-addig még hirtelen nyolc fős "brigád" hordta a dobozainkat a kocsihoz. Negyedóra alatt kipakoltuk az egész házat. Rettentő ideges voltam, egy költözés azért komoly stresszel jár, így nem is vettem észre mekkora kegyelem van ebben. Pedig van. Nagyon hálás vagyok most már az Úrnak azért, hogy ilyen barátokkal vesz minket körül

.

Hogy az Istent szeretőknek tényleg miden a javukra válik? Nem tudom, de a Biblia ezt állítja s elhiszem neki. Azért persze nem felejtem a küzdelmet, amit ezekért a javakért vívni kell. Olvasok egy könyvet. A lelki békéről szól. Nem a buddhisták és egyéb keleti népek hideg, távolságtartó, közönyös békéjéről beszélek, hanem egy örvendező valódi lelki békéről. Én személy szerint nagyon küzdök érte. Nem engedem mindenféle patás és nem patás jószágoknak, hogy csak úgy keresztül húzzák Isten efféle kegyelmeit, de meg kell valljam, hogy nehéz. A küzdelem mindig nehéz, legalábbis számomra. A könyv elég jól leírja miféle gondokkal néznek szembe a keresztények, amik könnyen kibillentik a lelki nyugalomból őket, de fölhívja a figyelmet arra, hogy akkor is ragaszkodnunk kell Istenhez és bíznunk az ő akaratában és kegyelmében, amikor csapások és nehézségek érnek minket. Ezek által fejlődik az életünk, mert akit szeret az Isten, azt megfenyíti, de ugyanakkor a fenyítésben is ad kegyelmeket. Ráasásul Isten jó, nem csak fenyít minket, hanem nagyon sok jót is ad. az a baj, hogy elszoktunk attól, hogy a jóra figyeljünk a rossz helyett. Csak arra koncentrálunk, ami nincs, ami rossz, ami lehetne másként, de valójában mindenünk megvan, amire szükségünk van. a nehézség pedig jó nevelő erő: no, lám, nevelődök én is. Megtanulom, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.  

Aki szemfüles volt (a statisztikai adatokból itéve nem sokan) láthatta, hogy megszüntünk. De nem! Lázárként támadunk föl rövid halál után. :)

Az Úr erősen megpróbál minket. Gondok vannak mindenfelé: munkahelyen, lakással, költözéssel, családdal. Ki kell tartani, bízni abban, hogy az Úr mindenen átsegít minket. Olyan könnyű ezt leírni, és milyen nehéz betartani. Nem igazán tudom mit kellene tennem, mert már mindent, ami tőlünk amit kellett, megtettük. Marad az ima. Kérjetek és adatik, reméljük kapunk is. :)

(121. zsoltár)

Mostanában időproblémával küzdök. Egyszerűen sem energiám, sem időm nem jut arra, amire szeretném. No, de egyszer azt mondta egy atya egy lelkigyakorlaton, hogy akinek van ideje az imádkozzon fél órát naponta. Ha nincs időd napi félóra imádságra, akkor imádkozz napi egy órát. Kipróbálom, hátha beválik a recept. :)

Mostanában sok szó esik nálunk a pénzről. (Talán nem véletlen az e témában oly hosszú bejegyzésem sem.) Ennek oka kettős: egyrészt jelenlegi életállapotunk (kezdő játékosok vagyunk), másrészt a világ nyomása ellen akarunk tudatosan küzdeni. Ez nagyon nehéz feladat, néha nem is sikerül. Az anyagiasság, a pénz körül forgás nagyon rá tud telepedni az életünkre. Nagy harc ez, hogy visszaszorítsuk és szolgának tartsuk a pénzt, ne pedig úrnak.

Persze, Isten mindig ad valami kapaszkodót, amiből kiindulhatunk. Tegnap például ezt kaptuk:

"Halljátok szeretett testvéreim! Nem a világ szemében szegényeket választotta ki Isten, hogy gazdagok legyenek a hitben és örökösei annak az országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik?" (Jak 2,5)

A szeretet fárasztó. Sok munkába telik és sok erőt ad, sok időbe telik és sok időt ad, sok pénzbe kerül és sok kincset ad. Jó dolog szeretet adni és kapni. Mindkettő egyformán fontos. :)

Az eredeti szöveg nem így szól – egyébként ezzel a mondattal gyerekkoromban egy Romhányi-fordította rajzfilmben találkoztam legelőször –, de úgy gondolom ez így igaz. Most biztos sokan bolondnak tartanak: már miért lenne jó az élet pénz nélkül? A sok koldus, kéregető? Hát élet az? Jó az élet pénz nélkül? Válaszom: jó.

Mielőtt lecsukod az oldalt: ez bolond! felkiáltással, hadd fejtsem ki mire is gondolok.

Kezdjük a hajléktalanok kérdésével. A sok koldus gyakran nem azért hever az utcán, mert feltétlenül oda kellett kerülnie, hanem nagyon sokszor a saját bűnük, lustaságuk eredménye, hogy ott élnek. Árvaként kezdeni az életet nehéz. Egyedül a világban, család és komolyabb végzettség nélkül nagyon nehéz elindulni. De mindenkinek magának kell talpra állnia. Ha valaki akar, akkor tud. Ismerek árvákat, akik az árvaházból kilépve nem az utcán végezték. Keményen dolgoztak, gyakran alantasnak tartott munkákat végeztek, lyukméretű albérletekben laktak, de közösséget kerestek, igaz barátokat szereztek, talpra álltak és most rendes életük van. Számomra arra, ha valaki elhagyja magát, lesüllyed olyan mélyre, ahonnan már nincs visszaút majd saját hányásában, vizeletében ülve könyörög adományokért félpohár kannásborral a kezében és rossz cigicsikkel a szájában, nincs mentség. Lehetett alkoholista az apja, drogos az anyja, de ez nem azt jelenti, hogy neki is feltétel nélkül le kell süllyednie. Ismerek egy hajléktant. Volt lakása és asztalosként dolgozott, de elvesztette a munkáját és a házát. Addig keresett munkát még nem talált. Wc-t takarított, udvart seprett és hajléktalan szállón lakott. Aztán egy szerény albérletbe költözött. Nem látszott rajta sem a hajléktalanság, sem a nyomorúság. Elhagyhatta volna magát és borulhatott volna az alkohol mámorába, vagy a koldulás jövedelmező üzletébe, de helyette addig zörgetett, még ajtót nem nyitottak. Elfogadta a segítséget, de nem élt vissza mások jóindulatával. A szorgos, rendes embereket, akármilyen nyomorultak, ha hitük van rá, megsegíti az Isten.

A pénz nagyon jó szolga, de nagyon rossz úr. Ezt a lustaságról is el lehet mondani. a lustaság valójában azért létezik, hogy megóvjon minket a túlhajszolástól. "Annak akit az Úr szeret, álmában is ad eleget." Tudnunk kell pihenni és tudnunk kell rendesen dolgozni is, a kettő között pedig imádkozni és örvendezni. Minden túlzás bűn. A túl sok lustaság bűnbe vezet. " A munka pedig arra jó, hogy távol tartson tőlünk három nagy bajt, az unalmat, a bűnt és a szükséget." és ez nagyon igaz. Igaz a másik véglet is, aki csak dolgozik annak üres lesz az élete. "Hiába való dolog hajnal előtt kelnetek és késnetek a lefekvéssel" mondja a zsoltár. "Ha az Úr nem építi a várost, építői hiába dolgoznak rajta." Meg kell találnunk a bölcs középutat a munka és a munka nélkül eltötltött idő között, és ez a mai világban nagyon nehéz. A világ ellentétes üzenetekkel van tele, akár csak a reklámok. "Egyél, egyél, még többet egyél, most olcsóbb és nagyobb a szendvics, a csokoládé, a cukorka. El vagy hízva? Milyen kövér disznó vagy! Fogyjál le! Fogyi port egyél, ne rendes ételt! Itt az új trend a "slim-kúra"! Gyorsan, egyszerűen fogyjál le!" "Ne az okát keresd, szüntesd meg! Fáj a fejed? Vegyél be egy kapszulát! Fáj a hátad? Vegyél be kettőt! Rendszeresen ellenőrizd magadat az egészség érdekében! Intézetünk, wellness szolgáltatásunk és csodagépeink rendelkezésedre állnak! Mindennek kutasd ki az okát! Egy tüsszentés is legyen gyanús!" Ismerjük ezeket az üzeneteket mind. Ugyanígy van a pénzzel is: gyűjts! gyűjts! gyűjts! Fektess be, hogy még több legyen! Spórolj! Öngondoskodás! Ki segít majd, ha öreg és roggyant leszel? Rakj félre mindent! Biztosítsd be magadat! Szórd a pénzt! Menj nyaralni messzebbre, mint a szomszéd! Vegyél nagyobb házat, mint a rokon! Legyen több, szebb, jobb autód, mint bárkinek! Ebből a jobbat vedd magadnak, meg a drágábbat, mert megérdemled! Egyszer élsz, kezedben a kulcs! Dobd el a régit, újat vegyél!

Egyet kérdeznék: hol kap itt helyet a Gondviselés? Öngöndöskodás? Biztosítás? Mi lesz az Isten feladata? Nem elég nekem az ő kegyelme? Be tudom tényleg magamat biztosítani mindenre, ami fontos? Megúszok minden balesetet, betegséget, katasztrófát? A pénz visszaadja az egészségemet, a családomat, a barátaim szeretetét? Szórjam a pénzt? Hol itt az örvendezés? Járjak diszkóba meg puccos helyekre, hogy elmondhassam ott voltam? Hogy eldicsekedhessek másoknak, hogy kevélykedjek, hogy no, én itt jártam, ahol te sosem fogsz! Én jobb vagyok, mint te! Hogy irigyeljenek? Neked mekkora házad van! Igen, és ez csak az ENYÉM és nem a TIED! Nézd mennyit adok a gyerekemnek! Ő 500ezerért jár oviba és egy millióért veszünk neki játékot karácsonyra! Még Kínába is elvittük, pedig még csak 4 éves! Én vagyok a legjobb szülő a világon! Minden pénzt odaadok a gyerekemnek! Te meg tudod ezt adni a tiédnek? Nem? Rossz szülő vagy! Ne is vállalj többet, hisz még ezt az egyet sem tudod elhalmozni!

Pedig mások bosszantása, irigykedésre késztetése nem okoz igazi örömet, esetleg a szeretetéhségünkből fakadó lelki sebre ad látszólagos írt, de ez csak placebo, valódi hatása nincsen. A mai fiatalok eljárnak szórakozni, de valójában nem örvendeznek. Elszórják a pénzt a sok fölösleges dologra, hogy bevágódjanak, hogy menők legyenek, de valójában boldogtalanok. Szórakozni tudnak, örvendezni nem.

A pénznek nem jó szolgálni. Arra kell törekedni, hogy ő szolgáljon nekünk, a bizonytalan dolgokat pedig a Gondviselésre kell bízni és nem félni a nehézségektől. Gyakran, hogy megtapasztaljuk Isten igazi erejét és jelenlétét el kell veszítenünk mindent. A pénz sokszor épít falat közénk és az Isten közé. Futunk utána, de minek is? Imádkozz és dolgozz, mert mindent csak kölcsönbe kapunk, amit meg kell osztanunk másokkal. Nehogy úgy járjunk, mint a szolga, aki elásta az aranyat, majd amikor visszatért a ház ura, számonkérte rajta, hogy miért nem tette a váltóasztalra. Nem azért gyújtunk lámpást, hogy véka alá rejtsük, és nem azért kapunk kegyelmeket és dolgokat, hogy magunknak tartsuk meg. Meg kell osztani, mint a szegény asszony a két fillérjét. Nem szabad hagyni, hogy a pénz legyen az úr, mert gonosz és rossz uraság. A legkapzsibb emberek a leggazdagabbak, de nem veszik észre, hogy amijük van, az csak buborék, ma van, holnap elpukkad vagy elviszi a szél. Isten viszont kőszikla, akire építhetjük igazi házunkat. Ne feledjük, aki sokat kap, annak még többet kell adnia. Nem csak az övéinek, hanem mindenkinek. Segítséggel, szeretettel, idővel, odafordulással és ha kell pénzzel kell a másik felé fordulni, olyanok felé, akik rászorulnak, olyanok felé, akiknek most szükségük van erre, akiknek örömet akarunk szerezni, hogy aztán mi is örvendezzünk. Ez munkába telik. Fel kell hagyni a lustasággal. Pénzbe kerül. Meg kell venni az ajándékot. Időbe kerül. El kell menni meglátogatni. Le kell ülni beszélgetni. Ott kell maradni játszani. Kellemetlenségekbe kerül. Hosszú utat kell megtenni, hogy örömet szerezzünk a másiknak, küzdenünk kell, gyalogolni kell, telefonálgatni kell. Saját önző énünk leküzdésébe kerül. Most a másik problémája a nagy probléma, az enyém nem fontos. Most a másikra figyelek és nem a magaméval törödök. Ezek igazi értékek. Mert ahol kincsed van, ott lesz szíved is. Ha Istennél, akkor fix helyen.

Nem magamtól mondok ilyen okosakat. Másoktól hallottam ezt az idézetet és no, lám, a Jóisten gondoskodik arról, hogy biztosan meg is tapasztalhassam ezt a kegyelmet.

Elindult a Hirvi-világa blog is.

Itt megtalálod: http://hirvilaga.blog.hu

Nincs húsvéti előkészület, sem adventi izgalommal feszült várakozás, hát mire föl kerül elő e szó: "böjt", magával hozva mindent, ami mögötte van? A válasz nagyon egyszerű, Isten az, aki böjtöt tanít.

Ha beírom a kifejezést a keresőbe, rögtön színes és még színesebb oldalak hirdetik a böjt egészséges voltát: léböjt, gyümölcsböjt, kenyérböjt. Az egyiktől karcsúak és fittek leszünk, a másiktól szépek, a harmadiktól meg nagyon egészségesek. Manapság lassan mindenki böjtöl, valahogy. Egy a szomorú: a böjt igazi lényege nem ez. A célja nem az, hogy még két számmal kisebb ruhákat hordjunk vagy 200 éves korunkban is 20-nak tűnjünk, hanem lelkünk szépítése. Legalábbis a keresztények körében ennek kéne lennie. Szomorúan látom az önjelölt aszkéta böjtölőket, akik kiválogatják a szénsavas vízből a buborékot, a pogácsából a sót és a lisztet, a csokoládéból a cukrot és a kakaót, majd ezek után nevetve, fitymálva, netalán bolondnak nézve közlik, hogy ők nem értik a katolikusokat, miért szenvednek ennyit: még húst sem enni nagypénteken, hihetetlen.

Én is böjtöt tanulok, mert ezt kaptam – több forrásból – leckének. Ejh, de nem is igazán megy. Masszív ellenállásba ütközök, akárhányszor elérek valami eredményt. Szörnyű. Valahogy mindig a rossz oldal fülébe jut, ha javulni akarok, s máris lecsap, nehogy sikerüljön. Persze, én nem olyan ember vagyok, aki csak úgy hagyja magát. Szent Pál is megmondta: ha az Úr velünk, ki ellenünk? Hát ki? Tudom én, sajnos, de azért az Úr mégiscsak jóval erősebb... 

Jelenleg internet-böjtöt tartok. No, tessék, és itt írogatok. Valójában Internettel dologzom, tehát nem mondhatom, hogy nem nyúlok a nethez, ez a nagy böjtöm. Ki is rúgnának és akkor aztán tényleg jöhetne a kenyeres-vizes aszkéta lét. Nem lövöm le az agyaggalambot, mikor még a kilövő állásban pihen, ahogy Péter atya foglamazott. Csak küzdök. Egyelőre a közösségi oldalaktól igyekszem távoltartani magamat, mert igazán szeretek ott semmittenni, ami eltunyít, elrabolja az időt a valóságos élettől és ez nem jó. De nagyon nehéz, mert nem közösségi oldalon, de más hasznosnak gondolt oldalakon barangolok néha, ami valljuk meg ugyanúgy időrabló. Úgyhogy nem! Elég volt ennyi mára! Most e bejegyzés megjelenik, amikorra beállítottam (hihihi) és közben visszatérek a dolgomhoz, hogy az is haladjon, mert sok ember munkája múlik rajtam, ha nem vigyázok.   

Akit szeret az Isten, azt megfenyíti. Hát, akkor minket most nagyon szerethet, mert a nehézségek csak gyűlnek a nyakunkon. De nem baj, kiállunk a viharban az árbóc tetejére, mint Dan Taylor a Forest Gump-ban, csak nem ordítozunk Istennek, hogy "idesújts!" – és nem mellesleg a lábunk is megvan még. Az Úr bátorító Igeversekkel egyébként mindig elhalmoz minket, s most sem késlekedett.  

"Fiam, ne vesd meg az Úr nevelő fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet,  mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostorozza minden fiát, akit magához fogad"

"Neveltetésetek érdekében szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg? Ha kimaradtatok a fenyítésből, amelyben mindenki részesült, akkor fattyak vagytok és nem fiak! Ezenkívül ha a testi apáink megfenyítettek minket, és tiszteltük őket, vajon nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert apáink kevés napon át, tetszésük szerint fenyítettek meg minket, ő pedig azért, ami segítségünkre van, hogy az ő szentségében részesedjünk. A fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát, és lábatokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg! Feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket Békességre törekedjetek mindenkivel, és megszentelődésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent." (Zsid. 12, 11-16 vagy valahol errefelé)

Sohasem egyszerű az élet, ha az ember hívő, pláne nem az. A gyakorlat, amit említettem: kiraktak minket eddigi otthonunkból, vagyis hát kiderült, hogy márciusban mennünk kell és pénz nélkül, méretes adósággal a nyakunkon igen nehéz új otthont felkutatni. No, de eddig azt tanultam, hogy bízni kell. Most jön a próba: tényleg bízom-e?

Drukkolj, hogy így legyen! :)

Pár éve, télen történt. A hideg minden korábbinál nagyobbnak bizonyult, a karácsony inkább fagyot, mint havat igért. A jégcsapok csak úgy díszlettek a házak falán, mintha az egész város Hókirálynő hatalma alatt állt volna. Hideg volt, nagyon hideg, de a szívekben mégis lángolt valami különös öröm, a várakozás öröme. Advent volt. Az egész család várta a karácsonyt. Anya, Apa és a hat gyerek. Nagyon szerették ezt az ünnepet. Nem volt sok pénzük, sem nagy házuk, sem pedig drága ajándékoktól roskadozó fájuk, mégis gazdagok voltak, hiszen együtt készülhettek a keresztények második legnagyobbb ünnepére. Minden évben fenyő- és mézeskalácsillatt lengedezett ilyenkor a házban, a templomban, pedig, betlemhemest mutattak be a szomszéd gyerekekkel. A karácsony gondolata minden gyereket lázba hozott. Készültek a rajzok, festmények, irományok ajándékul a többiek számára. Már alig bírták kivárni a gyertyagyújtásokat a különösen nagy adventi koszorún. "Már csak néhány nap és meggyújtjuk a negyediket is!" – Súgták esténként a nagyobbak a kisebbeknek. Mindenki izgatott volt. Várták a mézeskalács-sütést, mert tudták, ez biztos jele annak, hogy idén is lesz karácsony.

De ez az év más volt, mint a többi. Keményebb volt és nehezebb. A gyerekek többször voltak betegek, mint máskor, Anyának sem volt munkája és a kocsi is badta a kulcsot. Valahogy elszállt az év és a karácsony nem olyan örömteli várakozás volt, mint máskor, hanem ijesztő, hideg, félelmetes és aggódással teli. Csúnya, nagy adóság ült a karácsonyi hangulaton, amit az év vége előtt vissza kellett fizetni a banknak. Nem, hogy mézeskalácsra nem futotta, de még mézre sem. A karácsony őrült tempóval közeledett, de a nagyobb gyerekek már sejtették, hogy az idei nem olyan lesz, mint máskor szokott lenni. Nem lesz mézeskalács, nem lesz nagy fenyő, sem karácsonyi vendégség. Azért készültek ajándékkal, hogy a kicsinek legalább legyen meg az örömük, de érezték, hogy a szegénység most nagyon elronthatja ezt a szép ünnepet.

"Márpedig nem hagyom! - csattant föl Anya. – Lehet, hogy nincs idén ajándék, se mézeskalács, de a betlehemi játékról nem mondok le!"

"De kedvesem, – csitította Sümegné, a szomszédasszony. – Hiszen új jelmezeket kell varrni, és ahhoz anyag kell, az anyag meg nem terem ezen a rossz cseresznyefán. Vagy kiálltok rongyokba öltözve? Nevetséges lesz, nem ünnepi."

"Amilyen lesz, olyan lesz. A gyerekek szeretik, szép hagyomány és az Úrnak szolgálunk vele." - válaszolta Anya, majd becsukta maga mögött az ajtót. Sümegné a fejét csóválva elbaktatott. Anya amilyen vérmes volt, annyira elkeseredett. Érezte, hogy Sümegnének igaza van. Szomorúan ült otthon és jobb dolgát félre rakva imádkozott az Úrhoz, hogy segítse ki őket a bajból és áldja meg a karácsonyukat, hiszen olyan nehéz volt ez az év. Mikor fölkelt, semmi sem változott. Nem hullott sem aranyeső a nyakába, és nem bukkant elásott kincsekre sem. Pedig milyen jó lett volna! A lyukas zoknik ugyanúgy vártak a varrásra, mint tíz perccel korábban, a mézescsupor sem telt meg csodálatos módon. Kicsit elszomorította ez Anyát. "Hol van a karácsonyi csoda? Van-e egyéltalán?"– gondolta magában, de kimondani már nem merte, nehogy meghallja az Isten.

Este Apa is hazajött és a gyerekekkel együtt ültek az adventi koszorú mellett, amin mindenki látta, hogy a karácsony és ezzel együtt az év vége immáron feltartózhatatlan. A gyerekek izgatottak voltak, a szülők gondterheltek. Azon tanakodtak, hogyan magyarázzák el, hogy az idei nem olyan ünnep lesz, mint a többi. "Talán majd jövőre jobb lesz!" – gondolták, de szívük mélyén érezték, hogy a dolgok kilátástalanok, és ha ki is húzzák a telet, a bajok nem fognak elmúlni maguktól. Valahogy aztán mégis csak elkezdték magyarázni, hogy más az idei év, mint a tavalyi volt, de még csak addig sem jutottak, hogy nem lesz betlehemes, mert a gyerekek annyira ragaszkodtak a templomi játékhoz, hogy végül rábeszélték a szülőket, hogy ezt ne hagyják ki a karácsonyi programból. Hát nem hagyták.

Eljött karácsony hete, már csak pár nap volt szentestéig. A gyerekek eljátszották a  betlehemest a templomban. Énekeltek, verset mondtak és még az ütött-kopott jelmezek sem zavartak senkit. Még a rosszindulatú Józsi még rosszindulatúbb szülei is könnyezve nézték, miként játsza a második pásztort a kisfiuk. Nagy siker volt, mint minden évben. A sikert a sekrestyében ünnepelték a gyerekekkel. Hálát adtak az Úrnak, hogy minden gond ellenére sikerült ezt a szép szolgálatot elvégezni. Imádkoztak, hogy legyen mindenkinek boldog a karácsonya, akárhogy is ünnepelje. A család is pakolt már, mikor egy régen látott ismerősük jelent meg az ajtóban.

"Hallottam, hogy itt vagytok, így eljöttem megnézni a műsorotokat." – mondta. Apa csodálkozott, hogy honnan került elő Géza, a régi szomszédjuk, aki felől már évek óta semmit sem hallottak. Ránézésre nem volt oka nem előkerülni, hiszen jóbarátságban váltak el sok idővel ezelőtt. Aztán Gézáék elköltöztek és valahogy ez a kapcsolat is elhalt.  

Géza egy zacskót húzott elő a táskájából. "Nagyon röstellem, hogy csak most tudom odaadni." – motyogta és közben remegett a keze. "De hát mit?" – kérdezte Apa. "A tartozásomat." – mondta félve Géza. "Évekkel ezelőtt kértem kölcsön, de csak most jöttünk egyenesbe." Apa nem tudta mire vélni a dolgot, olyan régen volt már, hogy a kölcsön teljesen feledésbe merült, a pontos összeg meg pláne. Apa megköszönte Gézának, hogy ő nem felejtette el és becsületesen visszaadta a pénzt, a zacskót betette a táskájába és szinte azonnal kiviharzott a templomból. Anya tudta, hogy Apa hova megy. Csak egy helyre mehetett a pénzzel, még pedig a bankba. Nem tudták mennyi van a zacskóban, nem is volt érdekes. Tudták, hogy van valamennyi, és ezzel enyhíthetik a helyzetüket és haladékot kérhetnek. Anya tovább pakolt és örült, hogy no lám, mégis vannak kis karácsonyi csodák, ha nem is hullanak aranytollak az égből és a fanfárok is hallgatnak. Összepakoltak, és a kis csapat elindult hazafelé. Már zárták a kaput, amikor néhány hölgy állta körül őket. "Nagyon szép volt a karácsonyi  műsor." – mondta az egyikük. "Sajnos, pénzt nem tudunk adni a sok munkáért, de néhány apróságot, azért szeretnénk, ha elfogadnátok." - és átnyújtott egy műanyag zacskót. "Úgy látszik ma a reklámszatyrok napja van." - gondolta Anya. Belenézett és egy üveg mézet látott az alján, néhány sütőformát és még néhány fűszert. Hirtelen elnevette magát. A hölgyek nem tudták mire vélni a dolgot, egészen addig még Anya el nem magyarázta nekik. Nagy vidámsággal ballagott haza. "Lesz mézeskalács, haladék is van." – gondolta Anya. Otthon már Apa várta őket. Furcsa volt. Gyanúsan furcsa. Ijedelem szökkent Anya szívébe. "Mi volt a bankban?" - kérdezte félve. "Kifizettem minden fillért, ami a zacskóban volt." - mondta Apa nyugodt hangon. "És? Mennyi kell még?" – kérdezte Anya egyre jobban félve. "Semmennyi." – mosolygott Apa. "Pont annyit kaptunk, amennyi a tartozásunk volt." Anya nem akarta elhinni a dolgot, leült és jó időbe tellett mire fölfogta, vége a kínzó, nyomasztó érzésnek, ami beárnyékolta a karácsonyt. Iden sem lesz drága ajándék a fa alatt, de gazdag karácsonyuk van már most. Isten áldása és kegyelme volt számukra a legnagyobb ajándék. 

Én a következő januárban találkoztam Anyával, aki örömmel mesélte a történetet és tesz bizonyságot azóta is Isten Gondviseléséről.

"Ne induljon fel szíved a bűnösök miatt, hanem az Úr félelmében légy szüntelen, hisz van reményed a jövendőben és bizakodásod meg nem hiúsul!" (Péld 23,17)

Ha az ember nyitott szemmel jár, sok mident megláthat. Pláne, ha elolvassa a felhaszánálási feltételeket, esetleg igénybe veszi a súgót. Még időben megláttam, hogy Csizmás Kandúrságomnak nincs nagy ára, csak igen kicsike, vagyis nem hirdethetek az oldalamon és engem sem teszenek a tiptop oldalak közé. Micsoda katasztrófa. Soha rosszabb ne történjen. Így hát megszabadulván a randi- és egyéb vonalak hirdetésétől, máris derűsebb a világ. :)

A hirdetések (Randivonal itt alant) és egyéb hirdetmények (itt oldalt) teveségemnek köszönhető. Vagyis, hogy a "blogoldal" szerint kétpupú teve vagyok, és mivel nem vagyok hajlandó bizonyos összegeket fizetni azért, hogy Csizmás Kandúrrá váljak, maradnak a hirdetmények. Nem én válogatom őket, válogatás nélkül jönnek, vadásznak potenciális alanyokra engedély kérelem nélkül. Hát igen, az Interneten sosincs vége a vadászidénynek.  

Számomra hosszabb idő megtanulni ezeket a dolgokat. Istenben bízni, mikor minden és mindenki azt sugallja, hogy csak saját magadban bízhatsz? "Öngondoskodás" a mai kor jelszava. Bízzunk meg Istenben, aki nem is látható? Pedig kell. Sőt, megéri.

A férjem és én szegény családokból származunk. Nem az nagyon, éhező szegény, de azért nem a rózsadombi villában tengettük kis életünket. Mégis úgy gondoltuk, hogy az esküvőnk után jó lesz, ha nem valamelyikőnk szüleihez, hanem saját házba költözünk. Esélytelen volt a dolog. Az én családom hallani sem akart az albérletről, férjem családja hallani sem akart a hitelről. Állás nélkül, pályakezdő friss doplomásként nem volt sem állásunk, sem ösztöndíjunk, és még hiteltörlesztés is a nyakunkba zúdult. Édesanyám is elvesztette az állását, így segíteni ő sem tudott. Tudtuk mégis, hogy csak akkor őrizhető meg az esküvő után a családi béke hosszabb távon, ha elköltözünk saját lukba. Kerestük. Nem is keveset, sem állás, sem lakás nem jött. Az esküvőnk közelgett, de egyik sem volt kilátásban. Aztán az egyik közösségben, ahova járunk, megkérdezték, hogy miért nem imádkozunk érte? Mármint, hogy konkrét dolgokért imádkozzunk. Így hát, úgy döntöttünk, hogy összeírjuk mit szeretnénk és imádkozunk érte. Imádkoztunk. Egyszer egy nagyot, meg sokszor sok kicsit. Nem adtuk föl, zörgettünk, ahol csak lehetett, kerestünk és imádkoztunk. Egy hónapon belül kaptunk egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Kaptunk egy házat ajándékba. Persze, nem örökbe, csupán két évre, de nekünk ez is nagyon jó volt. Az imádkozást munkaért való imával folytattuk. Rengeteg állásinterjún voltam, rengeteg "csókossal". Eredmény: semmi. Pályakezdőt nem szívesen alkalmaznak, még komoly hátszéllel sem. Ennyit a protekcióról. Nálam nem működött és a férjemnél sem. A munkakeresés során igényeimet egyre lentebb adtam (eleinte sem voltak túl magasak). Végül a férjem kapott munkát egy cégnél. Ő ennek nagyon örült, de "mint beázott tető esős napon, ilyen, aki rosszkedvű előtt nótázik." A kilátástalanság kezdte kikezdeni az idegeimet. Próbáltam nem föladni, de már a remény, hogy valaha állásom és betegbiztosításom lesz kezdett füstbe menni. Alkalmi munkákból próbáltam fönntartani magamat, kevés sikerrel. Anyukám is egyre jobban aggódott, mert neki is csak ideiglenes állása volt. Jött a tél és egyre kérdésesebbé kezdett válni, hogy miből fogjuk kifizetni a gázszámlát.

Csendességeim során Jób könyve volt a soros, Jób, aki állandóan panaszkodik. Jób, aki tényleg mindenét elvesztette és perel az Istennel. Jób, akit mindenki megszól, hogy miért nem hisz és bízik az Istenben, mert Isten ok nélkül senkire sem mér csapást. Hát én is ilyen voltam. Egy XXI. századi Jób. Végső elkeseredésemben nem tudtam mást, csak imádkozni.Végül már csak egy olyan állást kértem, amiből törleszteni tudom diákhitelemet és jár hozzá betegbiztosítás.Olyan állásokra is jelentkeztem, ahová még a nyolc általános sem volt feltétel vagy ami nem vágott sem profilba, sem kedvem nem volt hozzá, de muszáj volt dolgozni valamit. Végül azt mondtam, hogy én mindent megtettem, oda is jelentkeztem, ahova nem akartam, oda is elmentem, ahonnan tudtam, hogy csak elhajtanak, most Uram, te jössz. Ekkor jött az Igevers és az Úr lépett, mert ha te megteszel egy lépést, az Úr megtesz ezer másikat. Novemberben, egy hónappal a törlesztés kötelező megkezdése előtt, munkát kaptam. Sokkal jobbat, mint kértem. Nem álmaim munkáját, de amire nekem kell most, arra elegendő. Például, van elég ebédszünet efféle bejegyzések írására.

Az Igevers pedig a következő volt: "Ne induljon fel szíved a bűnösök miatt, hanem az Úr félelmében légy szüntelen, hisz van reményed a jövendőben és bizakodásod meg nem hiúsul!" (Péld 23,17)

Az ember alapvetően tervező lény. Szereti, ha a saját kezében vannak a dolgok. Eltervezzük a jövőnket, ide megyek, ezt csinálom, pénzt gyűjtök és akkor majd az lesz meg amaz lesz. Gyakran még olyan dolgokat is megtervezünk, amik nem csak rajtunk múlnak: majd jól keresek és megházasodom, lesz 5 gyerekem és nagy házban fogok élni. Bele sem merünk gondolni, hogy esetleg nem így lesz. Hogy nem kapjuk meg álmaink állását, hogy nem találjuk meg a nagy őt, hogy betegek leszünk és soha nem fog telleni albérletnél többre. Pedig, rengeteg ember él így és sokan rettegve élik napjaikat, hogy mi lesz, ha nem teljesülnek álmaik. A jövő félelmetes dolog, mert nem tudjuk, nem látjuk, nem számolhatjuk ki. Még ha jósok, boszorkányok, kuruzslók és varázslók hada mást is állít, akkor sem. Mint ahogy nem tudjuk mikor lesz a világnak vége, pedig, sokan tudni vélik még ezt is. Pedig Jézus megmondta, hogy nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát. Én inkább hiszek Jézusnak, mint mindenféle pogány népek jövendölésinek és vallási fanatikusok számítgatásainak. Higgyük el, hogy jobb bizonyos dolgokat nem tudni. Ebből is látszik, hogy tervezni mindenki szokott és szeret is. (Egy barátom egyszer elmondta, hogy milyen sapkát fog kötni a gyermekeinek. Persze, akkor még udvarló sem volt a láthatáron, nem hogy gyerekek.) Tervezni kell, túlzások nélkül. Én is szoktam, sőt néha kicsit túlozva szoktam és ez néha baj. Ezt tudja Isten is.

A tervezgetés önmagában nem bűn. Jó dolog álmodni, sőt merni kell álmodni! De soha nem szabad kihagyni Istent a dologból. Amire a saját erőnkből nem telik azt jobb ráhagyni és megbízni benne. "Kérjetek és adatik". Ezt könnyebb leírni, mint betartani. Pedig muszáj, és hogy hogyan tanít mostanában engem Isten? Gyakorlatban. Ez volt az elmélet, lássuk élesben a dolgokat.

Isten tanít. Hogy mire? Mindig másra. És minden egyes esetben megállapítom, hogy pedagógiailag igen jó módszert követ, vagyis elülteti az elméletet, majd gyakorlattal szembesít, ahol használnod kell a korábban tanultakat. Vagyis hát kellene. Mert sokkal könnyebb leírni, elgondolni a nagy filozófiákat, mint azokat éles helyzetben előkapni és használni. Pedig kell. Hasonló ez a helyesírási szótárakhoz, amik előírják hogyan rakjuk a mondatba a vesszőinket, hova írjunk kötőszót és hova ne. Megmondják, hogy hát-tal nem illik mondatot kezdeni és kötőszó sem szép, ha elől van. De nem is olyan könnyű ezt betartani.

Már pedig nem ússzák meg azok akik ezt olvassák, hogy fény ne derüljön itt bizonyos háttérben megbúvó célokra. Lehet gondolkodni, nyomozni és tervelni, hogy mi foroghat itt egyes fejekben, mikor a bejegyzés elkészül.

Az egyik ilyen háttér cél – hogy a noymozás varázsát szándékosan elvegyem és kirántsam a szőnyeget az összeesküvés-elméletek alól – hétköznapi csodák megosztása.

Ezek a hétköznapi csodák nem amolyan vásári komédiák, mint amiket továbbküldős e-mailekben és szenzációhajhász újságok oldalain olvasni, afféle "urban legend" és "hoax" számba menő porhintések. Nem is vallásoságban elvakult hívők elbeszélései, akik megtalálni vélik Gábriel szárnyának tollát és Szent János képét egy pirítósban.

Ezek a csodák olyan csodák, amik velem történnek vagy a környezetemmel. Nem lesz benne sem könnyező Szűzanya-kép vagy vérző Krisztus-szobor – legalábbis eddig nem volt. Isten tanít rajtuk keresztül és áldja meg az én életemet is.

Nem vagyok habzószájú térítő próféta, aki a pokol sötét bugyraival fenyeget, és nem gondolom, hogy jobb vagyok, mint bárki más. Egyszerű, hívő, katolikus vagyok, aki megkapta a legnagyobb isteni kegyelmek egyikét: a hitet. És aki többet kap, attól többet is kérnek számon, tehát írásra fel, bármennyire is nem tetszik. :)