Hirvizék

Számomra hosszabb idő megtanulni ezeket a dolgokat. Istenben bízni, mikor minden és mindenki azt sugallja, hogy csak saját magadban bízhatsz? "Öngondoskodás" a mai kor jelszava. Bízzunk meg Istenben, aki nem is látható? Pedig kell. Sőt, megéri.

A férjem és én szegény családokból származunk. Nem az nagyon, éhező szegény, de azért nem a rózsadombi villában tengettük kis életünket. Mégis úgy gondoltuk, hogy az esküvőnk után jó lesz, ha nem valamelyikőnk szüleihez, hanem saját házba költözünk. Esélytelen volt a dolog. Az én családom hallani sem akart az albérletről, férjem családja hallani sem akart a hitelről. Állás nélkül, pályakezdő friss doplomásként nem volt sem állásunk, sem ösztöndíjunk, és még hiteltörlesztés is a nyakunkba zúdult. Édesanyám is elvesztette az állását, így segíteni ő sem tudott. Tudtuk mégis, hogy csak akkor őrizhető meg az esküvő után a családi béke hosszabb távon, ha elköltözünk saját lukba. Kerestük. Nem is keveset, sem állás, sem lakás nem jött. Az esküvőnk közelgett, de egyik sem volt kilátásban. Aztán az egyik közösségben, ahova járunk, megkérdezték, hogy miért nem imádkozunk érte? Mármint, hogy konkrét dolgokért imádkozzunk. Így hát, úgy döntöttünk, hogy összeírjuk mit szeretnénk és imádkozunk érte. Imádkoztunk. Egyszer egy nagyot, meg sokszor sok kicsit. Nem adtuk föl, zörgettünk, ahol csak lehetett, kerestünk és imádkoztunk. Egy hónapon belül kaptunk egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Kaptunk egy házat ajándékba. Persze, nem örökbe, csupán két évre, de nekünk ez is nagyon jó volt. Az imádkozást munkaért való imával folytattuk. Rengeteg állásinterjún voltam, rengeteg "csókossal". Eredmény: semmi. Pályakezdőt nem szívesen alkalmaznak, még komoly hátszéllel sem. Ennyit a protekcióról. Nálam nem működött és a férjemnél sem. A munkakeresés során igényeimet egyre lentebb adtam (eleinte sem voltak túl magasak). Végül a férjem kapott munkát egy cégnél. Ő ennek nagyon örült, de "mint beázott tető esős napon, ilyen, aki rosszkedvű előtt nótázik." A kilátástalanság kezdte kikezdeni az idegeimet. Próbáltam nem föladni, de már a remény, hogy valaha állásom és betegbiztosításom lesz kezdett füstbe menni. Alkalmi munkákból próbáltam fönntartani magamat, kevés sikerrel. Anyukám is egyre jobban aggódott, mert neki is csak ideiglenes állása volt. Jött a tél és egyre kérdésesebbé kezdett válni, hogy miből fogjuk kifizetni a gázszámlát.

Csendességeim során Jób könyve volt a soros, Jób, aki állandóan panaszkodik. Jób, aki tényleg mindenét elvesztette és perel az Istennel. Jób, akit mindenki megszól, hogy miért nem hisz és bízik az Istenben, mert Isten ok nélkül senkire sem mér csapást. Hát én is ilyen voltam. Egy XXI. századi Jób. Végső elkeseredésemben nem tudtam mást, csak imádkozni.Végül már csak egy olyan állást kértem, amiből törleszteni tudom diákhitelemet és jár hozzá betegbiztosítás.Olyan állásokra is jelentkeztem, ahová még a nyolc általános sem volt feltétel vagy ami nem vágott sem profilba, sem kedvem nem volt hozzá, de muszáj volt dolgozni valamit. Végül azt mondtam, hogy én mindent megtettem, oda is jelentkeztem, ahova nem akartam, oda is elmentem, ahonnan tudtam, hogy csak elhajtanak, most Uram, te jössz. Ekkor jött az Igevers és az Úr lépett, mert ha te megteszel egy lépést, az Úr megtesz ezer másikat. Novemberben, egy hónappal a törlesztés kötelező megkezdése előtt, munkát kaptam. Sokkal jobbat, mint kértem. Nem álmaim munkáját, de amire nekem kell most, arra elegendő. Például, van elég ebédszünet efféle bejegyzések írására.

Az Igevers pedig a következő volt: "Ne induljon fel szíved a bűnösök miatt, hanem az Úr félelmében légy szüntelen, hisz van reményed a jövendőben és bizakodásod meg nem hiúsul!" (Péld 23,17)